Reggel ki akartam menni a konyhába hogy kávét igyak de Asato ott feküdt a nappaliba és mikor meg látott felém nézett. Láttam a szemeiben a megbánást, kétségbe esést, a fájdalmat és a végtelen aggódást. Mentem a konyhába tovább nem szóltam hozzá de vissza tértem hozzá két bögre kávéval ami az eggyik a fiúé volt. El fogadta és némán ültük egymással szemben kortyolgatva a reggeli frissítőt.
- Nem mondom el neki - bögtem ki végül és a szemei fell csillantak reménnyel telien. - Nem miattad teszem hanem hogy a kicsinek és a lánynak ne essen baja. Mint tudod az első nap óta nagy becsben tartóm őt mióta meg tudtam min ment keresztül csodálom amiért még így is mennyi energia van benne. A hugomként tekintek rá. Nagyon vigyázz mostantól mit teszel mert nem foglak a közelébe engedni. - magyaráztam el a helyzetet és közöltem a tényeket is.
- Köszönöm - ennyit mondott mégis mint ha mázsás súlyok gördültek le volna róla. Csendben fogyasztottuk el a kávénkat mikor ő fel állt. - Ma van az idő hogy megyünk a doktorhoz úgy hogy megyek össze szedem magamat - lépett volna le de én azért még vissza szóltam.
- Ideje lesz már....
Asato szemszöge :
- Ideje lesz már - mondta a vörös hajú fiú még utoljára belém rúgva de nem számított csak az hogy Kiki nem fogja meg tudni senkitől sem a félre lépésemet.
Tsukiko szemszöge :
Reggel olyan jó volt kipihenten fel kelnem hogy az felemelő érzés volt még úgy is hogy az író asztalomon feküdtem egész éjjel. Rendbe raktam magamat és indultam kifelé a kabátomért mer a kicsit ma meg nézik hogy milyen nemü is lesz. Asato persze biztos benne hogy fiú mert neki "meg mondta".
- Jó reggelt - köszöntem mindenkinek jó kedvűen Asato meg szájra puszit is kapott. Ő is el volt már készülve mint mindig. Imádta ezeket a napokat. Meg ittam a kávémat és indultunk is a nagy fehér ajtón keresztül ahol már várt az az ismerős arc. Nem tétovászot meg nézte a kicsinket.
- Nem tudom örülnek vagy sem de kisfiú - mondta az orvos erre a kedvesem jól fel nevetett
- Mondtam hogy az lesz - büszkélkedet és szájon csókolt. Ilyen jó kedvel mentünk haza ahol a veszekedő párt hallottuk és találtuk. A több ott tartozkodó meg csak hallgatózott hogy mi is történik.
- Én nem bírom tovább el megyek le higgadni - jelentette ki Ken és el akart menni mellettem csakhogy én a fülénél fogva vissza húztam.
- Na most akkor mindegyikőtök szépen le ül és mesélni kezdtek hogy mi is a gond - néztem hol Kentara hol Akaira
- Az hogy nem bír bele törődni hogy nem szülöm meg a gyerekünket. Nem érdekel meg utálasz te is Kiki de nem megy én iskolába akarok járni le tenni egy szakmát. Meg mégis hová költöznénk?! Nem tudom én ezt még - le intettem a lányt mert nagyon sok kétség volt benne és féltem rosszul lesz.
- Senki nem mondta hogy el kell innént mennetek és azt sem hogy nem csinálhatod azt amit szeretnél tenni ebben az életben. Anyával már beszéltem. Válalja a gyermek felügyeletét és jól el lesz majd a két fiú - mosolyogtam boldogan. Anyával meg beszéltem Akai gyerekét is és boldogan mondott igent. Ahogy ő mondta "nyugodtan szüljétek csak a csodákat a nyakamba én eggyiket se adom vissza".
- Szóval akkor az unokám fiú? - kérdezte anyukám ki tapintva a lényget amire csak bólintottam.
- Már készíthessük is a szobát hisz minden kék anyag meg van - pacsizott össze Asa és anya. Szóval ezek ketten már meg vettek mindent kékben a bábának. Így utólag már nem bántam.
- Így jó lesz neked Akai? -kérdeztem a lánytól hogy az ő témájuknál maradjak.
- Igen - futott oda hozzám sírva és át ölelt én meg dugiba kacsintottam Kentanak hogy most már minden rendben lesz. Így teltek el a hónapok míg meg nem érkezett az idő hogy szülhessek. Igazság szerint egy hónappal elöbb. Reggel volt mikor fel keltünk és amikor meg ittam a kávémat el kezdtem isten igazából görcsölni. Anyám tudta mi a dolga azonnal hívta a doktoromat és ő ki küldött egy autót értem aki be vitt a korházba. Az az érzés leírhatatlan amikor az ember el jut erre a pontra és egy maga kell hogy a mentős kocsival menjen. Reménykedtem mire oda érünk a többiek is ott legyenek de sajnos nem így volt de miután a doktor meg vizsgált és a szülő szobába tolltak akkor már ott volt anya, Asato, Kaito na meg Jouji. Egyes egyedül Akai meg Kenta nem jött be mert nem akartuk pánikoljon a szüléstől ha meg lát. Szóval ott feküdtem a szülő ágyon a többiek a fejem fölött körül álltak és nyugtatgattak.
- Nyugodjon meg kisasszony. A magzat burkot meg repesztem és utána meg látjuk hogyan tovább - mondta az orvos de én csak összpontosítottam arra hogy ne sírjak és ordítozzak. Amikor az orvos meg tette amit mondott olyan volt mint ha be pisiltem volna de ez mind magzatvízvolt de ami ez után jött az volt csak hab a tortán. Tolofájásaim jöttek.
Nem mondott semmit a doktor csak rám nézett de tudtam mi következik meg vágott és ahogyan a kicsi el hagyott a testem úgy könnyebbűlt meg. A sírása volt az amit elöszőr meg hallottam és utána a gyönyörű magzatmázas arca. Nem tudtam mással törődni csakis azzal hogy a karomba tartok egy gyermeket aki az enyém. Alaposan meg néztem és ezt sose felejteném el mert bele égett az emlékeimbe úgy hogy még soha semmi. Innentől nem emlékeztem semmire nem láttam ahogy Asato el vágta a köldök zsinort sem amikor össze vartak csak az számított hogy ott volt velem azt akit nyolc hónapig a szívem alatt hordtam. Akkor eszméltem fel hogy vannak körülöttem amikor már muszály volt odadjam a gyermeket a csecsemősnek hogy meg fürdessék. Asato nem szólt semmit csak el tűnt a babával és a nővel de legalább a többiek nem és még Akaiék is ott voltak már a kortermemben.
- Gratulálok én kicsike kislányom - zokogva adott anyám puszit a homlokomra és a többiek is jöttek sorba. Mikor mind gratuláltak addigra Asato meg jelent a kezében a fiúnkal a nővér meg mellette jött valami karkörkötő féleséggel a kezében.
- Akkor had haljam a kis anygalnak a nevét hogy rá írjam a karperecére - szólt rám a nő aztán Asatoval egybe néztünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése